Rodolfó - az ember

Elolvasom »

Imádom ezt az embert, így jelenidőben.Örök példaképen.

Több hangfelvételem is van tőle. Megbízhatatlan riporter voltam. Minden alkalommal jóval túlléptük az előre megbeszélt fél órát.

Sajnos ezek a hangfájlok több megásak és nem férnek fel ide.

Most a budapesti Lapban, Canjavec Judit tollából megjelent interjút mutatom meg itt nektek.

 

Vannak dolgok, amiket nem lehet kicsit csinálni

Lead: Azt mondta valahol: „Foglalkozása: Popper Péter." S ez a néhány szó talán még körül is írhatná, kicsoda ő valójában. De ez valamiért mégsem elég. Mint ahogy talán ő sem bizonyul elégnek önmaga és saját lehetőségei számára. Gondolkodó ember, aki nem békélt meg a világgal. S a világ sem ővele. Szinte tüntető kívülállósága nem csupán választás – egyenesen lázadás. S talán a legbátrabb döntés is egyben.

– Mindenki meg van róla győződve, hogy helyesen gondolkozik. Még nem találkoztam olyan emberrel, aki nem manírból, hanem meggyőződéssel kijelentette volna: „...hogy én milyen kétségbeejtő marha vagyok!" – Pedig nagyon kevés olyan embert ismerek, aki tényleg jól gondolkodik. Füst Milán mondta, hogy a legtöbb ember fejében egy nagy űr van. A semmi. Ebbe a semmibe aztán beletesznek valamit. Mondjuk a konzervativizmust, az ezoteriát, a freudizmust, az egzisztencializmust, bármit! Mindegy, mit tesznek bele! S ettől kezdve mindenről van véleménye, ítélete az illetőnek. Ezt nevezik egy-gondolatú embernek. S ő a legveszélyesebb. Mert ha ez a gondolkodás ingadozni kezd, akkor azt úgy védi ki, hogy fanatikus lesz. Így óvja magát a kétségektől, a másfajta gondolatoktól.

– Ez ijesztően egyszerűen hangzik.

– Mindenkinek fontosak az orientációs pontok. Az állatoknak is. Minden élőlénynek, akinek van agya és gerincvelője. A nyúl számára is létkérdés az oreintáltság, hogy van-e a közelben farkas.

– De vajon tudjuk-e, mit gondolhat valójában egy nyúl?

– Nem nagyon. Mi is csak kapaszkodókat keresünk. Az élet lényege az, hogy bizonytalan. S ezt igen nehéz elfogadni. Nincsenek bizonyosságok és biztonságok. A történelem lényege például a válság. Ez a történelmi létezés formája. Az emberek nagyon büszkék, meg hízelegnek maguknak, hogy mi milyen különleges korban élünk. Ugyan, mondja már meg valaki, aki ismeri a magyar történelmet, hogy mikor nem volt válság? A honfoglalás, a kereszténység, a török hódoltság, a Dózsa-felkelés, a Rákóczi-féle szabadságharc, negyvennyolc, a Bach-korszak... Végigmondhatnám a históriát. Ha a történelem mindig válságból válságba megy – nem tudom, előre, vagy hátra –, akkor csak így tud létezni. S mindig újra meg újra elcsodálkozunk: – Micsoda, válság van? – Baromság! Ezt rendre kinevetem.

– Ilyen nehéz lenne szembenézni azzal, hogy minden bizonytalan?

– Ahhoz nagyon erős embernek kell lenni, hogy valaki felvállalja a lét, az élet bizonytalan voltát. Hogy ne légy annyira biztos abban, ha most megismerkedsz mondjuk Belindával, hogy akkor aztán ásó és kapa... Ki tudja? Lehet, hogy három év múlva már el is váltok..!

– Jaj!

– Én csak azt határozhatom el hogy például Madridba utazom. De azt nem,  hogy ott boldog leszek. Majd kiderül… Mert nem tudhatom előre döntéseim következményeit.

– Hitet tesz amellett, hogy semmiben se higgyünk.

– Kétely nélkül hit sincsen! Lutherhez egyszer odament egy fiatal szerzetes, s elpanaszolta neki: sokszor maga sem hiszi el azt, amit prédikál. Luther erre összetette a kezét és felnézett az égre: – Hála neked, Uram! Azt hittem, csak én vagyok így ezzel!

– És ha az ember nem hívő, mi marad neki?

– A fanatizmus, a pia, a drog, az öngyilkosság.Vagy föladni a szuverén Ént és elmenni a kollektív Mi felé: mi, krisnások, mi, fradisták... És persze jókedvűen elviselni a lét abszurditását.

– S Ön micsoda?

– Már sokszor elmondtam: szellemi kóbor kutya vagyok. Tudomásul vettem, hogy bennem nincs annyi önátadás, hogy bármihez csatlakozzam. Ha hívnak, odamegyek. Körülnézek, vajon mit akarnak tőlem. Ha tetszik, maradok egy ideig. S ennek van egyezményes jele: fölemelem a hátsó lábamat és odapisilek. Majd továbbmegyek. Ha nem tetszik, akkor is…

– Önző?

– Nagyon! Attól persze még lehetne csatlakozni valami irányzathoz. Materiális haszon, a karrier, a pénz, stb. A legtöbben ugyanolyan önzők.

– Feltételezem, nem mindig gondolkodott így.

– Ide el kell jutni! Ezzel végződik, s nem ezzel kezdődik a dolog. Nekem túl szorosak az egyéni elképzeléseimet erőteljesen megnyírbáló helyzetek. Túl nagy kompromisszumot követelnek a csatlakozások. De ezt nem csak a politikára értem. A házasságra is! Valaki boldogan csinálhatja addig a pontig, amíg meg nem utálja a feleségét, vagy a férjét. S a csatlakozások általában úgysem véglegesek. Az ember nagy csinnadrattával becsatlakozik valahová, aztán három-négy év múlva máshová. Ez is önbecsapás. Összehasonlító valláspszichológiát tanítok. Járom a szektákat, kisvallásokat. Ugyanazok az arcok mindenütt: – Jé, ezt ismerem! Honnan is...? Ja, megvan, egy másik közösségből, néhány évvel ezelőttről! De persze ennek azért vannak előnyei is: egy időre elfogadják az embert.

.– Na ne..!

– Persze! Engem az egész pszichológiából, mint tudományból, a hatások érdekelnek. Ha 3500 évvel ezelőtt azt mondja Mózes, hogy ne paráználkodj, akkor ha megcsalja a feleségét, Kovács úr – aki talán mit sem tud erről – bűntudatos lesz. Miért pont ők hatnak? Miért Mózes, Jézus, Buddha? Ez szellemi hatás, művészi, bölcseleti. De egy szuggesszív személyiség hatása is. S engem a hatások pszichológiája érdekel. Tanítok a Színművészeti Egyetemen, főleg operatőröket és rendezőket. Ott a művészi hatás aspektusából nézzük a dolgokat. Onnan a Zsidó Egyetem Doktori iskolájába sietek el, ahol a hitbéli hatásról beszélek. Aztán pedig a Buddhista Főiskolára megyek tanítani. Tökmindegy. Vagy éppen a protestáns Károlin tartok előadást. Legföljebb kicsit szélhámosnak, kóklernek mondják az embert.

– S valóban az?

– Ha így akarja nevezni… Én persze inkább őszintének tartom magam. Tudok rá még szebb szót is: hitelesnek. Itt a különbség a nyugati, az európai és a távol-keleti gondolkodás közt. Megkérdezik tőlem, mi vagyok. Nem vagyok vallásos. De egy vallásos zsidó családból származom, azután ifjú marxista forradalmár lettem, sokat átvettem a pszichoanalízisből, elkerültem a Távol-Keletre, Indiába, három évig tanítottam Izraelben. Mondhatom-e, hogy én egy zsidóba oltott, buddhista keresztény vagyok?

– Én meg csak figyelek.

– Na, jó. Mi is vagyok én...? Egy pszichoanalitikus, aki kissé eltávolodott a freudizmustól, sokat felvett magába a kognitív pszichológiából stb.

–  Na...!

– . Rendben van? Szerelmem, azt kérdezi tőlem: Szeretsz te engem? De hát egyszerre van bennem szeretet, düh, unalom és... Mint Márai Sándor Baleset című művében, amikor egy szerelmes éjszaka után a férfi önfeledten dúdol a fürdőszobában, a nő reggelit készít, elsuhan az ajtó előtt, és játékosan beszól: Szeretsz?  – Nem! – mondja a férfi, s csak akkor rémül meg, amikor utánagondol, hogy mi is csúszott ki a száján. De késő; a szó elhangzott. Még gondolva is ártatlan lett volna; kimondva gyilkol. A nő az ágyra roskadva zokog, a férfi nem mer előjönni. Később, mikor már csak csöndes hüppögés hallatszik, kidugja a fejét a fürdőszobából, és igazi férfi-idétlenséggel azt mondja: Kukucs... – Egyértelművé kell hazudnunk magunkat – rendületlenül.

– Erre emlékszem: a Hazugság nélkül című könyvében ír róla.

– Akkor minek mondom...? Az európai gondolkodás követelménye: legyél egyértelmű! Mert az emberek nem tudják az ellentmondásokat elfogadni – és biztonságot keresnek. Emlékszem, amikor pszichológiai szakértő voltam. A bíró durcásan közölte velem: – Szakértő úr, az ön véleménye tele van ellentmondásokkal! Erre azt feleltem: – Bíró úr! Az ember lelke van tele ellentmondásokkal, s nyilván ezt érzékeli. – Az ember egyszerre akar békét és nyugalmat, de kalandot és extázist is, becsületet és gazdagságot….

– S mi van azzal, hogy az ember maga választhatja meg...

– A választás a maga feltételezése. Szerintem az emberek 99,9 százaléka sodródik. De ha választ és dönt, attól még nem tudhatja előre a választása következményeit.

– S mi van a véletlenekkel? Vagy éppen azzal, hogy nincsenek véletlenek.

– Nem tudom.

– Szóval maga azt választotta, hogy nem tudja.

– Ha ez választás?…Van egy filozófiai mű, ami arról szól, hogy mi nagyon keveset tudunk a világról. De így nem lehet élni. Ezért kénytelenek vagyunk kollektív axiómákat megfogalmazni. Amelyek nem feltétlenül igazak. Például, hogy mi is az a pont! Az ugye egy kiterjedés nélküli síkidom. – Ami pedig nincs. De erre az axiómára azért ráépülhet egy használható geometria.

– Vagy éppen tételezzük fel, hogy van Isten, és akkor...

– Igen. Amikor kamasz volt a fiam, megkérdezte tőlem, hívő legyen-e, vagy sem. Hogy mit válasszon. Megpróbáltam lebeszélni, hiszen ez nem választás kérdése. Melyik az igaz? Nem tudom! Én csak tanácsokat adhatok, s azt tanácsolom neked, hogy legyél hívő. Hogy miért? Azért, mert egy Istennel, egy ördöggel, az üdvösséggel, a kárhozattal és mindennel, ami még ezzel jár – szóval ez a világ így sokkal érdekesebb, mint egy olyan, ahol csak nagy bolygók keringenek az űrben. Ez így érdekesebb; jobban fogsz szórakozni. A dolog másik része, hogy Isten van-e. Ezt nem lehet tudni. De úgy kell élni, mintha lenne. Mert ha az erkölcsöt tartósan elszakítják spirituális alapjaitól, akkor abba belezüllik a társadalom.

– Nehéz igazság... Gyakran hangoztatott kérdés, miként is fér meg egymás mellett Isten léte és a tudomány.

– Freudtól egyszer megkérdezte Romain Rolland, az író, aki jó barátja volt,  miként lehetséges, hogy időnként fölerősödik benne egy érzés, hogy valami köze van a végtelenhez, az emberen túlihoz, mondjuk egy természeti fenség láttára, vagy művészet befogadójaként. Ezt „óceáni érzés"-nek hívta. Ez minden vallásosság alapja. Ha valakiben nincs meg, nem is lesz hívő. S hogy honnan jön elő az emberekben ez az érzés? Freud sem tudta. De legalább bevallotta. Ugyanis vannak fontos dolgok, amiket nem lehet kicsit csinálni. Nem lehet kicsit hívőnek lenni. Nem mondhatja egy lány, hogy „Anya, egy kicsit terhes vagyok!" Nem lehet egy kicsit AIDS-esnek lenni, kicsit halottnak lenni. Amit komolyan kell venni az élethez, azt nem lehet kicsit komolyan venni! Ha hiszek Istenben, ha komolyan akarok hinni, akkor igenis feltámadhat egy halott! De ha nem hiszek benne, akkor ez nem történhet meg. Ez hit kérdése, nem pedig a tudásé. S miért kell, hogy az egésznek értelme legyen? Miért gondoljuk, hogy az életnek mindenképpen értelme kell, hogy legyen? Úgy vélem, rengeteg embert öltek már meg a gyűlölet nevében, még többet a szeretetében, de a közöny nevében még soha!

– Ezzel nem feltétlenül értek egyet! Igenis lehet közönnyel ölni – csak nem feltétlenül a szó hagyományos értelmében. A közömbösségnek is sok halottja van.

– Annyit enyhít rajta Buddha, hogy a részvét fontos dolog. A közöny nem közömbösség… Azt jelenti, hogy nem avatkozom túlságosan bele az eseményekbe. Még a saját sorsomba sem. De ez még nem jelenti azt, hogy ne tudnék együttérezni!

– Akkor tisztázzuk a különbséget közömbösség és közöny közt!

– A közömbösség annyit tesz: semmi nem érdekel, semmibe sem vonódok be. A közöny az, hogy izgalom, megbotránkozás, ujjongás nélkül szemlélem a világot, tudomásul veszem, hogy milyen, de ha kell akkor reagálok rá.

– Ezek szerint ez is egyfajta védekezés.

– Nevezheti annak is.

– Ám egyszer eljöhet a pont, amikor igenis lépni kell!

– Persze, eljöhet.

– De akkor ez egyfajta érzelmi érintettség eredménye, nem?

– Van úgy, hogy valami intellektuálisan érint meg, de attól még érzelmileg közömbös maradok. Van úgy, hogy nem. Nem szabad érzéketlen dögnek lenni.  A közöny egyfajta törekvés. Úgysem sikerül. Aztán a cselekvés néha figyelmeztetés is lehet.

– Vagy mint Oszlopos Simeon.

– Igen. Jobb, ha az ember érzelmileg nem vonódik bele a világba! Ha mondjuk nem veszek részt a Lehel piacon a kofák vitájában, a tojás áráról.

– Ez azért nem egészen ugyanaz...

– Thomas Mann írta a Tonió Krögerben, hogy forró élményből nem lehet alkotni. Például amikor még zajlik a szerelem, akkor nem lehet alkotni. El kell távolodni, meg kell várni, míg kihűl. S akkor meg lehet formálni, mint művészi anyagot. Beolvadás valamibe – és a kívülállás utána. Így van ez az életben is! Engem rendkívüli módon taszítana egy olyan fiatalember, aki a közöny filozófiáját vallja. Ugyanúgy taszítana egy idős ember, aki lelkesedve heherészik és ugrál. A higgadt fiatalember és az izgága aggastyán: számomra undorító jelenségek.

– S akkor mi lesz a bennünk élő örök gyermekkel?

– Játsszunk! De nem kell a dolgokat ilyen komolyan venni! Persze ez nem is olyan egyszerű. Az ember lelke nem öregszik. Az agyerei elmeszesedhetnek és akkor hülye lesz. De Goethénél nem így volt. Lelkileg még ugyanazt tudta, mint egy húszéves. De testileg megöregedett. Goethe 74 éves korában, Marienbadban beleszeretett egy 17 éves leányba. Ennek a kiscsajnak meg imponált a dolog és visszakacérkodott. Goethe pedig szerelmes lett, mint az ágyú és minden reggel elment a forráshoz a lány kedvéért. A kis csaj meg egyszer azt ajánlotta Goethének, hogy fogócskázzanak. S bizony, Goethe hasra esett. – Borzasztó! A világ szellemi fejedelme ott hever a porban és a hülye liba meg vihog rajta...! Thomas Mann írta erről: „Nem merem megírni!" – Ez tragikomikus.

– Az... Önre visszatérve: azt mondta, hogy játszik.

– Igen. A tanítás az egyetemen – az játék. A tanársággal játszom. És közben nagyokat röhögök magamban. Engem főleg azért utálnak – elsősorban a saját  szakmámban –, mert... Elmesélek egy történetet! Volt egy konferencián egy szünet, ahol működött egy tudós-klub. Nem tudtam, hogy oda csak a tudós mehet-e be kávét inni, vagy pedig az, aki ott kávét iszik, tudós lesz.... Bent ültünk, s mondtam, milyen röhej, hogy régen még együtt csajoztunk, ma meg már tisztelt professzor úrnak nevezzük egymást. Ezek az álarcok ráégtek a pofánkra, s már nem is tudunk kinézni a maszkok mögül. Elmondtam nekik foci-nyelven is, hogy kik vagyunk mi. Van ugye az első osztály, ilyenek az én szakmámban, akik nélkül nem lenne Európa. Freud. Máshol Einstein. Van a második osztály akik ehhez valami lényegeset hozzátettek. Következik a harmadosztály, nemzeti nagyságok. – S végül vagyunk mi. A megyei alszövetség focistái. Minket már nem jegyeznek a nemzetközi piacon. Mert mondjuk Limában ki vezeti az Orvospszichológiai Tanszéket? Ki a franc tudja? S hogy nálunk ki? Számít ez Európának? Ha az ember elmúlt negyven éves, már tudnia kell, ki lett belőle. Hogy nem lett belőle Freud. Amit tud, az főként az egyéni karrierépítés eszköze. Állatpéldával: a légy a földszinten egyaránt repülhet a padló és a plafon közelében. De az még akkor is csak a földszint! Van tojás-hasonlatom is!

– Segítség!

– A tojás-hab: mindenkinek ugyanaz az egy tudományos tojás van a tányérjában. Az számít, ki mekkora habot ver belőle. Ha a pszichológiából elvarázsolnám a magyar pszichológia eredményeit, akkor fölkiált majd valaki a Sorbonne-on? A Harvardon? Nem tudunk nélküle tovább dolgozni? Egyáltalán észrevennék? – Ezek csak helyi karrierek.

– Ismerős problémák, ismerős fájdalmak...

– Gyötör minket a kisebbrendűségi érzés. Aki nem az, aki – az eljátssza. Aki meg az, annak nem kellenek a jelmezéhez színházi kellékek! Végre szembe kéne nézni azzal, ki lett az emberből, hová is jutott. A tudósok borzasztóan túlértékelik magukat. Például valaki elvégezte a filozófia szakot. Azt gondolja: filozófus vagyok! – Meg Hegel is az.

– Hogyne...

– S Jung szintén pszichológus volt – mint én... Magyarországon az arányérzékekkel van gond.

– Mindezek fényében hogy játszik tudós tanárt a diákjai előtt?

– Hogy miként játszom? A Színművészeti Egyetemen azt a feladatot adom az első órán a diákoknak, hogy legközelebbre írjanak nekem egy eredeti gondolatot.

– Nagyon gonosz!

– Az, de hatásos! Egyszer azzal kezdtem az órát, hogy az emberiség története testvérféltékenységgel és testvérgyilkossággal kezdődik. A diákok csak néztek rám. Káinra és Ábelre céloztam. Megint csönd. Megkértem őket, hogy – következmények nélkül – tegye föl az a kezét, aki tudja, miről van szó. Körülbelül hatvan diákból tizennégyen emelték fel a kezüket. Az emberek már nem ismerik a Bibliát. Pedig ez a mi kultúránk alapja. Szóval, elhatároztam, hogy írok egy könyvet a Bibliáról. Nem lesznek benne szó- és gondolatismétlések, s a dolog lényegét akarom megírni. Aki meg elolvassa, talán még élvezheti is. Megtudhatja, miről is szól ez az egész. Csak annyit kértem a kiadótól, hogy kommentálhassam a dolgokat. Most fejeztem be. A címe: Az Írás. Az első kötet a közeljövőben jelenik meg. Na, ez nekem nagyon jó játék volt! Mindezt meg lehet írni érthető, modern nyelven! Három féle Biblia-közvetítés lehetséges. Az első, ha kinyilatkoztatott szövegként kezelem. Ezzel ugye nincs mit kezdeni. A második, ha ezoterikus kódként. Ezt nem ismerem. Én a harmadikat választottam, vagyis történetileg közelítem meg a témát.

– Szóval, ez is tragikomikus lesz.

– Miért lenne? Az már nem komikus, ha ölnek is. A halált komolyan kell venni! De ha nem ölnének, akkor Hitler vagy Sztálin szintén komikus figura lehetne, s jókat lehetne röhögni rajtuk.

– Egészen biztosan ezt a könyvét is megveszem. Végezetül: Mindannak fényében, amit a fiatalságról, az öregségről, az okos emberekről és a bizonytalanról, mint tényről elmondott, óhatatlanul fölmerül a kérdés: Minek tartja magát – egy ilyen világban?

– Fú, nehezeket kérdez...! Hát, egy pénzkeresésre rákényszerített szellemi csavargónak, aki legszívesebben csak csavarogna a világban – a szónak szellemi értelmében is. És egyszerűen csak nagyon kíváncsi vagyok. Arra, hogy mit gondolnak az emberek, mit találtak ki... Ez a kíváncsiság rettenetesen hajt. Pechem, hogy meg is kell élnem valamiből. S a kettő nem fér össze. Kompromisszumos csavargó vagyok. De arra nem számítottam, hogy egyszer én is megöregszem. Ez nem volt bekalkulálva az életembe.

Canjavec Judit

A cikk megjelent a Budapesti Lap 2004.  áprilisi számában

Deák Péter konfliktuselemző, kutató írása a Budapesti Lapnak.

Elolvasom »

ezt Ranschburg Jenő írta

Elolvasom »

 

Leült a padra. A sötétben is jól látta a fehérmárvány szobrot, amit az exapósa faragott. A nonfiguratív kerek korong halványabb teleholdat formázott, mint az égi.

A kutya ásott.

A közparkban ez tilos, de a vakondoknak szabad feltúrni a földet, s szegény kaparék vadászeb meg megpróbálta a vakondokat kiásni. Balra a kis templom tömbje sötétlett, ahová koncertekre jártak. Minden ugyanolyan volt, mint tavaly, meg előtte, évekig. Csak a felesége hiányzott. Az éppen vadul ásó kutyának nem annyira. Felhívta az asszonyt és mondta, hogy neki meg mennyire.

A derűs hang csak összezavarta. „Most egy rózsaszínű, epekedő lányregényben érzed magad?”

A humora is a régi. Minden ugyanaz és minden más. Hazafelé, az egyetlen bizonyosságot, erősen fogta a póráz végét. 

     A kutya pont olyan, mint egy másfél éves kisgyerek. Szeret, féltékeny, akaratos, durcás. A partra nem tudta kivinni a víziszonya miatt, az udvaron kikötve folyton át akart törni a szomszéd macskákhoz, egy kis véres háborúra. Vagy sétált vele a hőségben vagy be kellett zárnia a legalább hűvös szobába, hogy ő kijusson a strandra.

     A családi villában a még elviselhető szegény rokonként volt számon tartva. „Mégiscsak ír!” Ingyen szállás, kaja, sőt még fröccs is járt neki, igény szerint. Nagyon igyekezett elfelejteni az asszonyt, akire állandóan gondolt, és a vele itt töltött régi nyarakat, amiket túlságosan is megszépített az elmúlt idő, s aminek a jól kitaposott nyomában járt piacra, újságoshoz, boltba, korzóra, parkba, kettesben a kutyával.   

     Elmúlt a három nap. A koraesti vonathoz túl hamar összepakolt, kiült a kutyával az árnyékba elszívni egy bagót, meginni egy fröccsöt. Váratlanul a barátja nézett be a kerítésen. Hívták egymást, de valamelyik telefon mindig rögzítőre volt állítva. Ahogy János busa, mosolygós fejét meglátta a sövény fölött, örült, hogy nem egyedül kell várakoznia. Barátja a biciklije kormányára akasztotta az utazótáskát, és kikísérte a vonathoz, közben útba ejtették a kikötő és a resti kocsmáját, megittak jó néhány fröccsöt, s jót mulattak szakmájuk adóztatásának változásain, ami előrevetítette teljes anyagi csődjüket. Magányában családiasnak érezte, hogy a barátja felsegíti a kutyával vonatra, és még integet is neki.

     Volt dohányzó kocsi és volt benne hely bőven. Egy négyes ülést vehettek birtokba a kutyával. Az mellé ült, kinézett az ablakon és elvárta, hogy közben ő simogassa a fejét. Nézték együtt a balatoni naplementét, ami most nyersnek, nagyon is valóságosnak tűnt. Semmi köze nem volt az elmázolt giccshez. A hőségtől tikkadt levegőben, a fémes víz felett talán valami isten felhőszemhéja mögé bukott le a kerek fénykorong.

     Jött a kalauz és lekezelte az ember meg a kutya jegyét. Jelentkezett a fröccsök utóhatása. Buksit erősen odakötötte az ülés fém lábához. „Mindjárt jövök” – nyugtatta, és kiment vizelni. A WC kisablaka nyitva volt, az erősödő zajból, rázkódásból érezte, hogy a tavat elhagyva most gyorsít a vonat. Belenézett a sínekre ürítő, lukas vasúti vécécsészébe. A megsárgult, koszos fajanszon vastag, fekete szarcsík éktelenkedett. Hiába nyomta meg a pedált, víz az nem jött. Erős sugárral megcélozta a csíkot, de azt már odaégette a hőség. Persze a kézmosóban sem volt víz. Fordult kifelé, de belül kilincs se volt, s a kisebbik reteszt hiába forgatta jobbra-balra, nem tudott kimenni. Tehetetlenül állt. Rugdosni, feszegetni kezdte az ajtót, üvöltött, hogy engedjenek ki, de a gyorsuló vonat hangja túlharsogta a kiabálását. Nem hallotta senki. A bélgörcs csendesítette le. „Na, ehhez legalább jó helyen vagyok!” Toalettpapír persze nem volt. Két használt papír zsebkendőjével úgy-ahogy megtisztította magát. Visszahúzta a nadrágját. Ököllel verte, lábbal rugdosta az ajtót, és közben üvöltött: „Segítség!”

Sok idő telt el így vagy csak néhány perc? Látta a pórázát elrágó, kétségbeesetten rohangáló kutyát, a csomagjával elsurranó tolvajt. Aztán, amikor már csak egy-egy bágyadt rúgással jelezte, hogy itt van, bajban van, kinyílt az ajtó. A kalauz állt vele szemben, de nem vasúti, hanem a rendszerváltás előtti katonatiszti egyenruhában. Őrnagyi váll-lapokkal. „Kérem a jegyét!” „Az előbb már kezelte és micsoda hülyeség ez, hogy a maguk rohadt vécéjéből még kijönni sem lehet, és hol a kutyám?!” „Maga a klotyóban bliccelt, semmiféle kutyát nem láttam, nem kezeltem a jegyét!” „Mindjárt megmutatom.” Magabiztosan indult a helye felé, de elbizonytalanodott. A vonat úgy nézett ki, mint egy nyugat-európai szerelvény. Fotocellás ajtó nyílt a légkondicionált utastérbe, ahol a kutyának és a táskájának nyoma sem volt. „Uram, önnek se jegye, se igazolványa, a következőm állomáson leszállítom!” A vonat éppen lassított, a katona- kalauz, aki nagyon hasonlított egy, a sorkatona korában folyton őt molesztáló parancsnokára, karon ragadta, kivezette a peronra, s amikor a szerelvény megállt, kilökte a kocsiból. Ő már nem tiltakozott. Mielőtt az ajtó automatikusan bezáródott volna, a kutya még éppen kislisszolt a résen.                                                                       

Az állomás mindössze egy kerekeitől megfosztott tehervagon, rajta a felirat SEHOL. Az este eltűnt. Újra hétágra sütött a nap. Szomjas volt, de sehol egy kocsma. Na, baszki, Buksi most már AZ ÖRÖK VILÁGOSSÁG FÉNYESKEDIK NEKÜNK. Levette róla a végén szétrágott, porban húzott pórázt és jó messzire elhajította.

 

                                                                           Mező Ferenc

Mintha hús-vér lenne

Elolvasom »

Popper Péter interjú - a Klubrádióban

Elolvasom »

Papíron ők voltak, akik mindent megkaptak.

Elolvasom »

 A sztálinítlanítás korlátai, Hruscsov meglepődött, Ki döntött Nagy Imre haláláról?

Elolvasom »

Szemezgetek. Nagyon régi, tán ötéves cikk - Tamás Pál interjú.

Elolvasom »

Itt van. Megtaláltam. Nyers, és korrektúrázatlan... 5 évvel ezelőtt készült. Közreadom.

Elolvasom »

Az 1990-es években, a maiaknál sokkal kisebb bajok esetén is fölsorakozott a magyar szellemi élet színe-virága, hogy közölje mindenkivel, akit illet, hogy rasszista uszítást és rasszistagyakorlatot nem tűrünk el. Ma ugyanezek az emberek közlik, hogy nem bírják a kezükbe venni az újságot, undorodnak a politikától - azaz a köztársaság közügyeitől, népünk sorsától -, és szépen kérnek mindenkit, hogy hagyják őket békén. Fiatal baloldali társadalombírálók már csak a balközép (szerintem jogos) kritikájára éreznek ihletést, a Fidesz és a Jobbik puszta említését is ízléstelennek tartják, nyilván, mert a jobboldal teljes diadalát sorsszerűnek tartják, amelyről jobb embereknek nem illik és nem érdemes beszélniük.

Visszavonulnak a könyvtárba és a külföldi egyetemekre, ami nyilván elegánsabb dolog - csakugyan az! -, mint másodrangú és rosszhiszemű pszeudoelméletekkel pörlekedni. Ez a megoldás persze engem is vonz, de hát kötelességérzet is van a világon.

Ma délután megkérdezte tőlem valaki: - Miért nem teszek fel ide a BL régi számaiból.

Elgondolkodtam. Hát miért is ne?

 

Kuncze Gábor, az SZDSZ márciusban távozó elnöke szerint az elvi politizálás és a hülyeség nem szinonimái egymásnak

 

Kuncze Gábor szerint az elvi politizálás meg a hülyeség nem szinonimái egymásnak - a márciusban távozó szabaddemokrata pártelnök így reflektál a liberálisoktól érkező kritikákra, amelyek az elvi és pragmatikus politizálás diszharmóniáját kérik tőle számon.

Napi 30-40 telefonhívás, közel ugyanennyi sms és e-mail, egy hétnél nem hosszabb nyaralások bekapcsolt telefonnal – a pártelnökség elfogadott velejárói. Amit nem tudunk megváltoztatni, abba bele kell törődni, véli Kuncze, aki nem ezért távozik az SZDSZ éléről, hanem mert úgy hiszi: letett valamit a politika asztalára tizennégy év alatt, s ha most megy, még megőrizhet belőle valamit. Hogy viszontlátjuk-e az SZDSZ márciusban távozó elnökét valamilyen cég élén, azt akkor sem árulná el, ha volna ilyen terve. Amit tud, hogy a jövőben többet fog olvasni, s amire tizennégy éve nem volt példa, akár két hétre is elutazik feleségével nyaralni. Vagyis élni fog, miként ő fogalmazza: nyáron nyár lesz, télen tél…

 

 

-          Sokan marasztalnák, mert nem tudják elképzelni az Ön humora nélküli közéletet, a megszólalásai nélküli Országgyűlést.

-          Tizennégy éve vagyok az élvonalban - 1993 februárjában választottak meg az SZDSZ elnökének - ez egy nagyon hosszú idő, ennyi idő alatt a politikusok általában el szoktak kopni, én meg nem akarom megvárni azt az időszakot, amikor már mindenki azt gondolja rólam, hogy elég volt belőlem, el kell mennem. Úgy akarok távozni, hogy megőrzök valamit abból, amit a politika asztalára letettem. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy akkor vonulok vissza, amikor még rólam senki nem gondolja, hogy ezt kellene tennem.

-          Akik ismerik, azt mondják, az a gond, hogy miközben erős karakter, valójában bizonyos ügyekben mégis csak gyenge. Az SZDSZ-ben visszatérő vita az elvi és a pragmatikus politizálás és hogy e kettő nem egyeztethető össze, az végül is annak köszönhető, hogy Ön is szívesebben elvi politizálna, de végül konkrét ügyekben letesz róla.

-          Szerintem a politikában ilyen nincs. Ilyen nincs, hogy valaki állandóan elvben politizál, mert akkor az azonnal abba fogja hagyni, vagy egyedül fog maradni.

-          Miért?

-          Azért, mert a politika többek között a kompromisszumokról is szól. És miután az SZDSZ soha egyedül kormányra még nem került,  ezért aztán kénytelen kompromisszumokat kötni, mert innen nézve elvi politizálás, amit mi csinálunk, és lehet, hogy egy ugyanolyan kérdésben a koalíciós partner MSZP szintén elvi politizálást folytat, és akkor ezen az alapon itt koalíció nem jöhet létre.

-          Abból lehet elege magának, hogy az elveit nem követi a dolog, mert gazdasági ismeretei alapján nem csinálta volna végig a Medgyessy-kormány ezekkel abszolút ellentétben álló osztogatását, mégis részt vett benne.

-          Igen, az a helyzet, hogy ehhez képest még azt is tehettem volna, hogy azt mondom: az SZDSZ kilép a koalícióból, hogyha a pedagógusok meg az egészségügyi alkalmazottak bérét ötven százalékkal fölemelik. Legyen inkább új választás, mert milyen dolog szórni az adófizetők pénzét. Közben meg egyébként állt a blokád az Erzsébet hídon. Lett volna egy új választás, az SZDSZ nem került volna be a parlamentbe, és mindenki büszkén verhette volna a mellét, hogy milyen jó kis elvi politizálást folytattunk. Szerintem az elvi politizálás meg a hülyeség nem szinonimái egymásnak.

-          Nem ez az egy gazdaságilag megalapozatlan intézkedés volt, az osztogatás folytatódott a Gyurcsány-kormány idején is, mígnem mára sereghajtók lettünk. Nyilván olvasta Surányi György, volt jegybank elnök átfogó tanulmányát a Népszabadságban, ami drámai képet fest az elmúlt hat év gazdasági politizálásáról. Ön közgazdászként ehhez ért, ennek ellenére a 2006. választások előtt egyetlen helyen sem mondta ki azt, hogy nyakig benne vagyunk a slamasztikában.

-          Hát ez se igaz, mert mondtam, például a HVG-ben a választások előtt, meg azt is mondtam, hogy itt bizony egy megszorító csomag fog következni.

-          Tevőlegesen benne volt, részt vett a kormányzásban.

-          Igen, és belül sok vita volt ezekről a kérdésekről, amikkel mi nem mentünk a nyilvánosság elé, mert a koalíciós együttműködés az arról is szól, hogy vannak viták, amelyek valahogyan eldőlnek, és ha az ember bent van a koalícióban, akkor az én meglátásom szerint nem tehet úgy, mint hogy ha kívül lenne.

-     De elkopik benne.

-          Természetesen kopik benne, de ettől még nekem nem kellett volna visszavonulni, és egyébként pedig az kétségtelen, hogy ez a 14 év a politika élvonalában nekem elég volt, köszönöm szépen, nagyon szép időszak volt és mostantól kezdve valami mást fogok csinálni, hátrább lépek eggyel.

-          Komoly szemrehányásokat kap ősz óta a pártján belül, hogy az elvi politizálás, a rendszerváltó, emberi jogokat védelmező párt elveinek teljes odahagyása, hogy Ön kiállt Gergényi Péter mellett, ahelyett, hogy felemelte volna a szavát a rendőri, valóban nagyon durva túlkapásokkal szemben.

-          Azt is mondhatnám, hogy ebben Gergényi nem is fontos annyira, arról van szó, hogy egy adott szituációban beállunk e azok mellé, akik a rendőrséget illetően el akarnak mindent bizonytalanítani, vagy pedig azt mondjuk, hogy ott kezdődik a dolog, hogy nem kell dobálni a rendőröket és nem kell felgyújtani a televízió székházát…

-          A kettő közt nincs semmi?

-          … és nem kell hergelni az embereket, hogy az utcán randalírozzanak. Abban a mondatban, amiben én kiálltam Gergényi mellett az is szerepel, hogy egyébként pedig a rendőrség számára a törvények korlátokat állítanak, és aki a korlátokon túllép, azt felelősségre kell vonni. 

-          Ön nem kifogásolta, hogy másodjára, október 23-án is azonosító nélkül küldte ki Gergényi a rendőröket az utcára, ami elfogadhatatlan.

-          Ez egy további kérdés, meg kell vitatni, és utána pedig az azonosító számot oda kell tenni a rendőrökre.

-          Nem. Ezzel a politika és a rendőrség olyan módon került - a jogállamisággal összeegyeztethetetlen módon - egymás kebelébe, ami megengedhetetlen.

-          Van olyan felfogás a rendőröknél – én se fogadom el egyébként -, hogy amikor a rendőr engem megállít az utcán, az autómat igazoltatja, lehülyéz és azt mondja, hogy maga rohadt disznó, akkor megnézem az azonosítóját és számon kérem rajta, hogyan viselkedett, amikor viszont azt mondják ötven rendőrnek, hogy menjetek oda és szorítsátok ki a térről a tömeget, akkor csapaterőben van és nem a saját döntése alapján cselekszik.

-          Akkor is kell legyen azonosítója, ugyanis nem a mellette álló rúg bele a földön fekvőbe, hanem ő.

-          Akkor hagyjuk ezt a témát. A helyzet az különben, de erről én már sosem fogok tudni senkit meggyőzni, hogy mindenki kurva okos egyébként amikor már lezajlottak az események. Az akkori telefonokat kellett volna hallgatni, hogy mennyire be volt szarva mindenki, hogy Úristen, mi lesz itt.  És ha a rendőrség akkor nem úgy viselkedik, akkor még mindig ott randalírozna ez a banda az utcákon.  Szerintem a rendőrségnek szét kellett vernie ezeket, azután utólag lehet vizsgálni, hogy ki kibe rúgott bele. A másik dolog, hogy a rendőr, amikor százan állnak szemben ötezer emberrel úgy be van tojva, hogy reszket keze lába. Nem látjuk, mert csúnyán néz ki, mert pajzs van előtte…

-          Meg símaszk…

-          Meg gumibot van a kezében, és hihetetlen nagy feszültség van benne, fél. És ez a rettenetes feszültség kitör belőle, és nem tudja magát kontrollálni és belerúg a földön fekvőbe. Utólag ezt majd meg kell büntetni természetesen. Hogy a rendőr magabiztos legyen és képes legyen ezt a szituációt elkerülni, nagyon sok edzés, képzés, tanítás, egyéb kellene, ráadásul ki megy rendőrnek, a széplelkek? Hát egy túrót. Ha a széplelkek mennének, nem lehetne nekiereszteni őket a tömegnek. Pedig néha neki kell. Itt az a probléma, hogy amikor már lezajlottak az események, amikor már lehiggadt minden, amikor már rend van, akkor jön mindenki azzal, hogy de csúnyán bántak az emberekkel. Én meg amikor kiálltam Gergényi mellett, akkor tulajdonképpen azt éreztem, hogy ha egy ilyen szituációban senki nem áll oda a rendőrök mellé, akkor egy következő hasonló szituációban  nem lesz, aki nekiküldheti őket a dühöngő tömegnek, hogy csináljanak rendet. És ezért kell a kettőt különválasztani.

-          Azonosító számokkal…

-          Oké, azzal.

-          Más. Mit fog csinálni azután, hogy pártelnökként kvázi nyugdíjba vonul?

-          2010-ig országgyűlési képviselő vagyok.

-          Kóka János állítólag azt akarja, hogy egy évig még vállalja a frakcióvezetést.

-          Ez nem változtat az elhatározásomon, hátrább lépek az élvonalból, és ha kilépek az elnöki székből, a lövészárokban nem maradok ott. Pont.

-          Nehéz elképzelni, hogy az Országgyűlésben hosszú téli estéken ül, és nyomogatja a gombot.

-          Erre már korábban is azt válaszoltam, hogy a parlament több mint háromszáz képviselője keveset szerepel, és nagyon sokat nyomja a gombot és közben tisztességes munkát végez.

-          Van valamilyen terve, vágya, hobbija, amire ezután több időt áldozhat? Ismert, hogy feleségével él, gyermekük nincs.

-          Szeretek olvasni, és erre elég kevés idő jutott az elmúlt időszakban. Ez alatt a 14 év alatt egyszer sem fordult elő, hogy két hétre egyhuzamban elutazhattam volna szabadságra. Most ezt is meg fogom tenni. Nyáron nyár lesz, télen tél….

-          És egyszer csak viszontlátjuk valami komoly cég élén?

-          Nem tudom.

-          A parlamenti ciklus végén még mindig csak hatvan éves lesz.

-          Van három diplomám, némi ismeretem a világról, kapcsolatrendszerem – valamire biztos elég lesz.

-          Ma még semmit nem tud?

-          Nem.

-          Nem is sejt?

-          Nem.

-          De ha tudná, sem mondaná meg.

-          Nem.

 

Ferenczi Krisztina

(Az interjú 2007. január 24-én készült)

 

 

  

Egyik kedvences képem, a sok közül. Ezt az öcsém készítette, imádom, mert jó!

 

*********************************************

Már franciául és olaszul is megjelent a Le Monde Diplomatique főszerkesztőjének beszélgetés-kötete

Ortutay L. Gyula

- Fidel Castrónak foglalt helye van a világ panteonjában, ahol emléket állítanak a társadalmi igazságosságért harcolóknak. Keveseknek adatott meg az a dicsőség, hogy életükben bekerüljenek a történelembe és a legendákba. Fidel Castro egy közülük - írta Ignacio Ramonet, a talán legtekintélyesebb európai külpolitikai folyóirat, a Le Monde Diplomatique főszerkesztője a Cien horas con Fidel (Száz óra Fidellel) vaskos, a mellékletekkel 800 oldalas könyv előszavában. A beszélgetéskötetet tavaly májusban adták ki Havannában, a könyv bemutatóján annak idején jelen volt a válaszoló Fidel Castro és a kérdező Ignacio Ramonet is. Akkor még senki nem sejthette, hogy a kubai vezető súlyos, életveszélyes műtétnek néz elébe.

Azóta, decemberben már a harmadik kubai kiadásra is sor került, amelybe beiktattak néhány kérdést és választ a francia nyelvű változathoz, illetve történtek pontosítások, javítások. A francia és a vele azonos olasz kiadás premierje februárban volt, Ignacio Ramonet ezúttal a könyvnek a Fidel Castro: Biographie á deux voix (Fidel Castro: Életrajz két hangra) címet adta. Feltételezhető, hogy a 80 éves Castro időközben bekövetkezett betegsége indokolta a külvilág számára az egyértelműbb címet, egyben "az életrajz" hangsúlyozását. Ramonet szerint egyébként sokkal többről van szó, mint életrajzról. Egy korszak és egy élet testamentuma, "egy kivételes főszereplő, egy az elveihez töretlenül ragaszkodó forradalmár, mély erkölcsi meggyőződésű elemző elmondásában”.

Lehet szeretni vagy gyűlölni a kubai vezető nézeteit, ám tény, hogy a legrégebben (47 éve) hatalmon lévő államfő. Fél évszázad történelmének alakítója és tanúja, aki a kis karibi szigetország élén tíz amerikai elnök (Eisenhowertől az ifjabb Bushig) kormányzatával dacolt társadalmi elvei és a nemzeti függetlenség védelmében, vállalta inkább immár 45 éve az amerikai gazdasági blokád okozta gazdasági nehézségeket, nehogy fel kelljen adni a választott (kubai sajátosságokkal szocialista) utat. Hruscsovval kezdve Nehrún, Nasszeren, Titón, Ben Bellán, Indira Gandhin, Salvador Allendén, Brezsnyeven, Mitterandon, Gorbacsovon - s Budapestről hozzátehetjük, Kádár Jánost is beleszámítva - II. János Pál pápáig megannyi vezetővel osztotta meg nézeteit a világról. Ha lehet, még sokkal hosszabb azon nemzetközi tekintélyű értelmiségiek listája, filozófusoktól kezdve írókon át művészekig (Jean-Paul Sartre, Simone de Beauvoir, Hemingway, Graham Green, Arthur Miller, Pablo Neruda, Jorge Amado, Julio Cortázar, José Saramago, Gabriel García Marquez, Eduardo Galeano, Oliver Stone, Robert Redford, Noam Chomsky,stb.) akikkel találkozott, eszmét cserélt. Persze, voltak köztük olyanok is, akik utóbb hátat fordítottak neki, mint például a perui író, Mario Vargas Llosa, miként néhányan a kubai értelmiségből is.

A könyv 26 fejezetből áll, s közülük különös figyelmet érdemel, hogy Castro miként értékeli most az 1962-es rakétaválságot, Kuba angolai és etiópiai szerepvállalását, vagy a Szovjetunió összeomlását. Ignacio Ramonet felveti azokat a problémákat is, amelyeket európai értelmiségiként interjúalanyától eltérően ítél meg: emberi jogok, a belső ellenzék elnyomása, halálos ítéletek alkalmazása, egypártrendszer, stb. Castro nem tér ki, s válaszai segítenek megérteni az olvasó számára a kubai politika döntéseinek indokait. Ami persze nem jelenti, hogy egyet kellene érteni vele.

Fidel Castro ritkán adott exkluzív interjút. Ha nem tévedek, Ignacio Ramonet a negyedik, akinek megadatott, hogy több órán át faggathatta a kubai vezetőt. Előtte az olasz Gianni Miná, a brazil pap Frei Betto és a nicaraguai Tomás Borge publikált beszélgetés-kötetet. Mindegyiknek már jó ideje. Igaz, utóbb Oliver Stone filmet készíthetett Castróról Comandante címen. Ignacio Ramonet 2003 januárjában kezdte a beszélgetés sorozatot, a francia újságíró több ízben is visszatért Kubába, s 2005 decemberében fejezték be az interjút. Számos dokumentum, Fidel Castro korábbi beszédei is rendelkezésre álltak a könyvhöz. Utóbb érte is bizonyos bírálat a szerzőt, hogy egyes szövegeket úgy vett át, mintha az interjúban hangzottak volna el. Nem világos, hogy ez a szerző, avagy a beszélgetést a háttérből segítő-csapat (a kubai államtanács gyors- és gépírói, utószerkesztői, stb) számlájára írható. A kubai propaganda egyéként azt állította, hogy Castro betegágyában is foglalkozott a könyvvel, maga javasolt pontosításokat az egymást követő (a második 2006. szeptemberi, a harmadik decemberi) kiadásokkor. Mintha önéletrajzát javítgatta volna, aminek megírására esetleg már nem marad ideje.

A könyv Castrónak azzal a kijelentésével zárul, hogy interjúkészítőjének egyetlen hazugságot se mondott, magyarán vállalja minden szavát. Úgy érzi, az elkövetett hibák, de csak "taktikai" tévedések ellenére a fő stratégiai dolgokban helyesen döntött: a Washingtonból erőltetett neoliberalizmus Latin-Amerikában hihetetlen szociális különbségeket eredményezett, a legtöbb országban a lakosság fele él nyomor szinten. Lehet, hogy Kubában az életszinvonal nem magas, ám mindenkinek lehetősége van továbbtanulni egyetemeken, főiskolákon, miként hozzájuthat az ingyenes egészségügyi ellátáshoz. (Így például a gyermekhalandóság 6,5 százalék alá csökkent, az adat a nyugati földrészen egyedül Kanadában kedvezőbb.) "Nincs ok a legminimálisabb megbánásra sem azért, amit hazánkért tettünk, ahogy társadalmunkat neveltük és szervezetük". "Az ismeretek napjainkban megsokszorozódva gyarapodnak a modern műszaki eszközöknek köszönhetően. Ezek a fő szövetségesei a népeknek, amelyek megannyi probléma és tragédia ellenére, valóban felnőttekkké kívánnak válni. s egy jobb világot akarnak építeni". Az Egyesült Államok erőfeszítései ellenére a kubai modell továbbra is vonzó Latin-Amerika jelentős társadalmi rétegeiben - érvel Castro. Azzal a váddal szemben, hogy diktátor lenne, válasza, hogy Kubában valamennyi döntés közösségi, a felső szinten az államtanács egyetértésével születik. "Kollektív a vezetés. Igaz valóban van tekintélyem, van befolyásom, már csak történelmi okokból is, de nem adok parancsokat"- mondja. Az egypártrendszert ért bírálatokra azzal válaszol: több tucat párt egy harmadik világbeli államban semmi esélyt sem kínál a stabil, egészséges kormányzásra. A többpártrendszerű választási kampányban az győzhet, akit a televízió, a média a legrokonszenvesebben állít be, márpedig ez a ráfordított pénztől függ - vélekedik. Kubában nem a párt jelöl képviselőket, ezt a választókörzetek lakosai döntik el - állítja -, s belőlük tevődik össze a parlament fele. Kubában is állítanak több jelöltet, kettőt hármat. Miért demokratikusabb az, ha valaki dollár-vagy eurómilliók felhasználásával nyer el képviselői helyet, kormányfői vagy elnöki mandátumot - kérdez vissza az európai publicistától.

Ignacio Ramonet a könyv párizsi bemutatójakor azt fejtegette, hogy Fidel Castrónak világos képe van a jövőről. Amennyiben úgy látja, hogy Kubában mindent megtettek egy olyan társadalmi tudat kialakításához, amely a fenntartható fejlődést preferálja. Ezúttal nem ideológiai döntésekről van szó: ha egy ország nem az ökölógiai szempontból fenntartható fejlődés útját választja, akkor a megsemmisülés irányában halad, ami szélesebben az emberiséget fenyegeti. Egyébként a beszélgetés-kötet utolsó fejezetében Castro válaszol arra a kérdésre is, hogy mi várható utána Kubában? "Ha velem valami történne holnap", akkor a nemzetgyülés, a párt politikai bizottsága biztos, hogy Raúlt választaná - mondja. S a július végi műtétét követően maga is ideiglenesen a hatalmat Raúl Castro irányitásával egy hattagú kollektív vezetésre bízta. Az interjú-sorozatban ugyanakkor világossá tette azt is, hogy a forradalom "folyamatosságának" ( s nem valamiféle átmenetnek) a biztosítását immár nem az öt évvel fiatalabb testvérétől, hanem a fiatalabb generációtól várja. A jelenlegi felállás szerint ez vonatkozik elsősorban Carlos Lage miniszterelnökhelyettesre és Felipe Pérez Roque külügyminiszterre.

Miközben a Floridában, Miami központtal összpontosuló kubai emigráció kemény magja a tavaly júliusi műtét híre óta Castro halálának ünneplésére készül, a Bush-kormány az indulatok visszafogását célzó üzeneteket küld a kubai-amerikai közösség szélsőségeseinek. A lényeg, hogy az Egyesült Államok nem érdekelt válsághelyzetben, mert az újabb kubai menekülthullámmal párosulhatna. A parti őrség naszádai például készenlétben állnak megakadályozni, hogy a kubai-amerikaik jachtjai elinduljanak rokonaik átszállítására az Egyesült Államokba. A Bush-kormány illetékesei rendre azt ismételgetik, hogy nem terveznek katonai beavatkozást, a helyzetet a kubai népnek kell megoldania, azaz nekik kell kierőszakolni a demokratikus átalakulást. Addig Washington nem hajlandó változtatni a Kuba elleni kereskedelmi, gazdasági embargón, az utazási tilalmon. Carlos Gutiérrez amerikai kereskedelmi miniszter (aki hét éves korában hagyta el szüleivel Kubát) most kategórikusan leszögezi, hogy a Bush-kormányzat nem hajlandó elfogadni egy Raúl Castro vezette átmenetet sem. "Raúltól csak egy még militarizáltabb kubai társadalmat várhatunk el" - hangzott indoklása. Az amerikai kormányzatot láthatóan ugyanakkor nem érdekli, hogy a nemzetközi közösség évről évre gyakorlatilag egyhangúan - az ENSZ-közgyűlésben tavaly 193 ország, köztük az EU tagállamai - a Kuba-elleni embargó megszüntetésére szólít fel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Van még, de türelmem már nincs:) email?

 

Nagyon sok kedvences írásom volt abban a lapban.

Ez az egyik, amelyikre a legbüszkébb vagyok. Szeretem Tamás Gáspár Miklóst. Vitázik, nem lojális, azt írja amit gondol és az sem baj, ha az ídő előrehaladtával, a világ változásaival együtt néha ő is mást gondol most, mint 20 éve.

Azt sajnálom hogy lélekben elkerültük egymást, amikor nálam forradalmi (latin-amerika) romantika volt, akkor volt nála az ezüstfejes sétabot.

És azért számon kérném tőle azt is, amit húsz éve mondott: valahogy így: Húsz év múlva olyan unalmassá válik a politika, hogy azt sem tudja majd a normális ember, ki a miniszterelnök, mert senkit nem fog érdekelni.

Nem így lett.

Kár.

 

 

ITT meg az írása, hozzá kell tennem, hogy nem mostanában (két-három éve?) írta.

                Mi az, hogy forradalom?

 

 

                    Tamás Gáspár Miklós

 

 

     Október – mondja a barátom – a forradalmak hónapja, írj a forradalomról. Október a levert forradalmak hónapja (október 6-a is levert forradalomra emlékeztet). Leverték (kétszeresen is) az őszirózsás forradalmat, leverték ötvenhatot. A „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” (amelynek csak a neve októberi, mert a Gergely-naptár szerint novemberben volt) reményeiből se lett semmi.

     Egyáltalán: sikerült-e valaha forradalom? Talán nem, de a győztes ellenforradalmak majdnem mindig kénytelenek voltak kiegyezni az általuk levert, meghiúsított, elhazudott, elpocsolyásított, tönkreközhelyesített forradalmak örökségével. A Bach-korszakban fogtak neki a jobbágyfölszabadításnak, amit 1848 elbliccelt. Így hát az ellenforradalom se sikerült. Kádár megállította az oroszosítást, lazított a rémuralmon, félreállította a fanatikus kommunistákat, bővítette az áruválasztékot, megszüntette a permanens politikai mozgósítást – ez mind-mind ’56 óhaja volt. Ki győzött? A meggyilkolt, arccal lefelé eltemetett Nagy Imre vagy a róla megfeledkezni képtelen, bomlott elméjű kommunista Macbeth/Lear, akit elhagytak gyermekei, s akinek végig kellett szenvednie vetélytársa, ellenfele, áldozata apoteózisát?

     Az összeomlás előtt Tisza mindent elkövetett, az ország tönkretételét is vállalta, nehogy a szociáldemokraták  bekerüljenek a parlamentbe. A nála ezerszer rosszabb Horthy alatt bekerültek. 1912-ben a sok tekintetben liberális Tisza alatt majdnem polgárháború tört ki, mert a „történelmi” uralkodó osztály nem volt hajlandó megadni az általános szavazati jogot. Ezt a jogot az őszirózsás forradalom nyilvánította ki, ám a forradalmat leverték, s az általános választójogot (bár korlátokkal) Horthy – aki magát öntudatosan ellenforradalmárnak nevezte – vezette be.

     De ez azért persze nem volt mégse a forradalmak posztumusz, rejtett, bújtatott, titkos diadala. Épeszű ember nem mondhatja, hogy valamiképp, „objektíve” győzött a forradalom, miközben a forradalmárok száműzetésben, börtönben, bitófán, meszesgödörben, keserű belső emigrációban és magányban, félelemben végezték be pályájukat. A forradalmaknak azok a követelései, amelyeket az ellenforradalom teljesít kénytelenségből, megsavanyodnak, elposhadnak – áldásból átokká változnak. Hová jutott a Horthy-korszak viszonylag (a korábbi állapotokhoz képest) sokak által, viszonylag (a korábbiakhoz képest) szabadon választott parlamentje? A faji törvényekig, a Don-kanyarig, a deportálásokig, az összeomlott Duna-hidakig. Hová jutott Kádár János ellenforradalmi „szocializmusa”? Minden (ma olykor félénken visszakívánt) szociális, népjóléti, fogyasztási vívmánya ellenére reformjainak kedvezményezettjei a kisujjukat sem emelték föl, hogy a rendszert megvédjék. Tudták, hogy jobban élnek, de a rendszert – amely ’56 leverésére és a Szovjetunió haderejére, stabilitási igényére, növekvő világnézeti közönyére épült – nem tudták megkedvelni. Átok ült rajta, hiába.

     Azt mondtam az imént, hogy az őszirózsás forradalmat kétszeresen is legyőzték.

     Igen, először legyőzték avval, hogy a kommunisták és a szociáldemokraták megpuccsolták Károlyi Mihályt 1919. március 21-én, amit a köztársaság elnöke nem tett szóvá – ismervén a közös ellenfelet. (Mellesleg: a magyar történelem egyik legjobban őrzött titka, hogy a tanácsköztársaságot, a kommünt kommunisták és szociáldemokraták Magyarországon együtt csinálták.) De ez a vereség kismiska volt ahhoz képest, hogy a Horthy-rezsim – máig ható, hatalmas erővel – úgy rágalmazta meg az őszirózsás forradalmat és a forradalmat vezető második reformnemzedéket, az elmaradt új magyar reformkor értelmiségét, hogy ebből „a progresszió” a huszonegyedik században se képes föltápászkodni.

     Sok tucat kötetes irodalmi korpusz próbálta meg – bizony: elég nagy sikerrel – Adyt leválasztani a saját forradalmáról. Feledésbe megy, hogy a Nyugat, a Huszadik Század, a Szocializmus forradalma egy és ugyanazon forradalom volt, hogy Ady, Jászi, Kunfi forradalmához Károlyi csak csatlakozott, hogy aztán a vezérévé váljék. A magyarországi forradalmi modernség ellen ma is, többnyire az ún. „baloldalon” is a Horthy-éra közhelyeit ismételgetik.

     Idézik ezerszer Linder Béla hadügyminiszter (akinek a nevét is mindig elírják) híres mondását: „nem akarok katonát látni”. Mit jelentett ez? A frontokról hazafelé özönlő, a fegyelem alól kiszabadult, de fegyveres katonák fosztogatva, rabolva, erőszakolva, farkaséhesen portyázták végig az országot: a stabilitás záloga az összes vesztes országban, de még Olaszországban is a gyors leszerelés volt. A háború ugyanis véget ért, a Monarchiát, amint Švejk előre tudta, elpüfölték. Mindenki a közrend helyreállítását óhajtotta, állt a termelés, éhínség és járvány fenyegetett. Linder álláspontja a hazafias és felelősségteljes álláspont volt.

     Még ha tudta volna, hogy az antant és a nemzetiségek megtámadják az országot – holott Magyarországot biztosították róla, hogy ez nem fog bekövetkezni – , akkor se lett volna képes a lerongyolódott gyülevész hadakból az új honvédséget megszervezni. Ez senkinek se sikerült. (A tanácsköztárság idején az egyetlen hatékony fegyveres erőt a szakszervezetek állítottak ki. A katonai elitegységek maradványai, mint pl. a székely hadosztály, végül Magyarország ellen harcoltak, a hivatásos m. kir. tisztek, törzstisztek és tábornokok a román királyi hadseregnek játszották át a haditerveket.)

     Linder azt mondta, amit minden józan ember mondott volna a helyében.

     Nos, mondását 2005-ben is arra használja a szellemi ellenforradalom, hogy azt szuggerálja: a forradalmárok hazaárulók. S ezt szelídebben és udvariasabban majd’ mindenki visszhangozza. Ezért a magyar modernség hagyományára anatémát mondtak ki.

     Az 1949 és 1989 között fönnállott, „kommunistának” nevezett rendszer maga is csatlakozott ehhöz az átokhoz, hiszen legitimitását vonta volna kétségbe, ha kiderül: volt olyan baloldal – méghozzá jelentős részben marxista baloldal – , amely szembenállt a bolsevizmussal és különösen a sztálinizmussal. Az őszirózsás forradalom maradékai (első renden Károlyi és Jászi) száműzetésben haltak meg, haló poruk is a sztálini rendszert (és jogutódát) vádolta. A rendszerváltással immár harmadszor került lomtárba ez a csodálatos hagyaték, szinte automatikusan. Csak az újra s újra fölelevenített rágalmak éltetik; léte kísérteties, merő negatívum.

     Ötvenhatról ne is beszéljünk. Könnyű volna megérteni, de a jelen nem akarja érteni, s evvel nincs mit kezdenünk.

     A forradalom nemcsak a hirtelen és nagymérvű változást jelenti, hanem a szabadító gondolat és tett egységét is – ezért szeretjük (bár elvontan és tartalmatlanul) a forradalom puszta gondolatát, hiszen ez vonzó emberi eszmény. Hangsúlyozom: a gondolatról is szó van itt, nem csupán a világ Bastille-ainak, Téli Palotáinak, KB-, Stasi- és tévészékházainak megszállásáról, lerombolásáról, fölgyújtásáról. Hazánkban ma a látszatok mögött az ellenforradalmi gondolat folytonossága sejthető. Ellenforradalmárok (Bethlen, Teleki, Gömbös, Kádár) kitűnő életrajzait, szövegválogatásait olvassuk. Ők tetszenek az olvasók szemében realitásnak.

     Nem lehetetlen, hogy az olvasóknak igazuk van.

     Tavalyelőtt megajándékoztam az egyik vezető magyarországi baloldali politikust az akkor még meglehetősen friss Kunfi-szöveggyűjteménnyel. Kunfi Zsigmond nevét se hallotta addig. Nem az ő hibája. Nem föltétlenül ő, hanem a gondolatok előállításával és a szövegek terjesztésével hivatásszerűen foglalkozó értelmiség véli úgy, hogy a forradalmak öröksége nem időszerű.

     Nem kell hát csodálkozni rajta, hogy a forradalmak évfordulóin kevesebb az ünneplő, mint a szitkozódó, üvöltöző, köpködő, lökdösődő  ellentüntető. Ők is úgy vélik, hogy a forradalmak ideje lejárt, s az ellenforradalomé elkövetkezett. Hiszen a koszorúzók – csöppnyi érzelgős kegyelettől eltekintve – ugyanezt hiszik.

 

 

Szigethy András: Márquez mondata Egerben

 

 

 

Nem szeretném, ha ennek a -számomra nagyon kedves - lapnak cikkei, a kitűnő szerzők, remek írásai - feledésbe merülnének

Ami ebben a blogban megjelenik, részben teljesen szubjektív válogatás - részben a technika miatt is szerkesztődik: mert archiválni se időnk, se energiánk nem volt, tekintettel arra, hogy egyetlen egy fizetett, főállású munkatársat sem tudtunk megfizetni.

A blog létrehozása tisztelgés azok előtt, akik hittek abban, hogy szükség van egy olyan lap létrehozására, amelyben megírhatjuk kétségeinket, gondolatainkat, kritikáinkat is.

Köszönet azoknak, akik írtak , szerkesztették és azoknak is akik "csak" támogatták szolidarításukkal a Budapesti Lapot.

 

A kurzor gyors villogásához, és a netesen rövid anyagokhoz szokott szemünknek talán szokatkan lesz ennyit elolvasni, mert ezek hosszabb írások, de garantálom, hogy szinte senki nem fogja a felénél abbahagyni.

Azt kérem mindenkitől, hogy akinek tetszett az írás, legalább egy ! jellel, vagy komentárral jelezze ezt hozzászólásában.

 

Szigethy András:

 

Márquez mondata Egerben

 

Délelőtt volt. Pontosan emlékszem. Fényes délelőtt volt, amikor megvettem a könyvet a Széchenyi utcában, és hazafelé tartottam vele abba a Hadnagy utcai kilencemeletes épületbe, melynek a legfelső szintjén laktunk, egy mosókonyhában. Jó hely volt. Szerettünk ott. Tulajdonképpen ez volt az első lakásunk, nekem ott, Egerben az első napilapos állásom, a főszerkesztőm pedig addig járt az akkori hivatalosságok nyakára, amíg szabályosan meg nem kaptuk ezt az egy helységet lakás gyanánt. Egy mosókonyha a város fölött, esténként tele barátokkal és boldogsággal. Több mint harminc évvel ezelőtt.

Szóval kezemben a könyv, ahogy átvágtam az évszázados platánokkal teli hajdani és ma újra Érsekkerten, és a Nap olyan ellenállhatatlanul ragyogott, hogy leültem az egyik padra.

Felütöttem a könyvet, amit magam sem tudom, miért vettem meg, de úgy emlékszem, senki nem ajánlotta, nem is hallottam felőle, a szerzőjéről sem. Csak a címe. Valahogy a címe nem engedett el a kirakat elől.

Száz év magány.

Felütöttem.

És azon nyomban leterített az első mondat.

„Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor az apja elvitte jégnézőbe.”

Leresztettem a könyvet, fölnéztem az évszázados platánok lombos csúcsaira: hogy tud valaki ilyen első mondatot írni?

És aztán a többi. Egymás után dőltek ki a könyv lapjaiból a csodák, hömpölygött a mese, amiről később megtudtam, hogy mágikus realizmusnak hívják. Ezt sem tudtam akkor, és sok mindent nem tudtam, csak azt, hogy egyszer, valamikor szeretnék ilyen mondatokra képes lenni. Mindenesetre a platán alatti padról átültem a sörkertbe, és estig kiolvastam Gabriel García Márquez könyvét. Aztán hazamentem, megkérdeztem a feleségem, hogy mennyi pénzünk van, és másnap vettünk húsz kötetet a Száz év magányból, hogy osztogassuk a hozzánk járóknak.

Az elsőt Zolnay Palinak adtuk, aztán szép sorjában az arra érdemeseknek, de arra vigyáztunk, hogy két kötet mindig maradjon, mert esténként egymás mellett fekve, versenyt olvastuk kedvenc mondatainkból. Akkor még nem is sejtettem, hogy miért ismétlem annyit az indián szavait, aki váratlanul megjelent Macondóban az ősi ház előtt, és csak annyit mondott: „A Király temetésére jöttem.”

Hosszú évekkel később, gyönyörű feleségemnek először műgondos, kalligrafikus írásán vettem észre, hogy valami megváltozott. A betűk rajza folyamatosan romlott, a sorok átkószáltak egy másik dimenzióba, egy másik világba, aztán egy szép napon, a kórházi ágy szélén ülve már nem tudtam elolvasni a nekem küldött levelet. A szépséges szürke szemű utána költözött az írásnak.

Száz év magány jött minden nap. A Királyt, aki vonzásával egybetartotta ifjúságunk csillagos égboltját, eltemettük.

„A sebészkés az orvostudomány kudarcának legékesebb bizonyítéka” -- leltem rá megint egy mondatra, amit megint Márquez üzent Juvenal Urbino doktorral a Szerelem a kolera idején-ből. De ez már akkor volt, amikor jóval többet tudtam mindenről, és már nem akartam jó mondatokat írni. Csak élni, vagy élni se, csak lenni és néha olvasni.

Aztán már olvasni se, semmi újat. Csak a régi sorokat. A múlt volt egyedül biztos. És a mondatok a csodákról. Vártam a csodát.

Szüntelenül a csodát vártam. Már csak a csodában bíztam.

Hogy majd a szicíliai Terrasini faluvégi bárjának tenger fölé kilógó teraszán egyszer csak megfordulok és ott áll szőke mosollyal. Hogy a krétai halászfalu utcájában a délibábból hirtelen elémmaterializálódva azt mondja: hát persze, hogy nem történt meg.

És vissza Egerbe éjszakánként az ország másik végéből, megállva egy Hadnagy utcai kilencemeletes előtt, fölfelé bámulva, hogy igen, hátha ott van ugyanúgy a mosókonyha, és benne ő.

Csak Marquez meséiben bízhattam. A valóságon túli mesében, ami maga a valóság. Csak abban. Semmi és senki másban.

Mert hiába cserélődtek a helyszínek, a lakások, az ágyak, Márquez továbbra is ott volt, karnyújtásnyira a polcon, mindenre és minden ellen való szerként.

Marquez volt az elixír.

És ő súgta a fülembe egy titkokkal és gonosz italokkal terhes estén, amikor az argentin lány fáradhatatlanul rakosgatta, dugdosta el előlem a poharakat azt mondva: vissza kell térni.

Szó nélkül tolta elém Márquez könyvét, aki azt üzente egy katalán tudós sorsával, hogy föl kell számolni mindent, és úgy visszatérni. Megint rátalálni egy régi útra, amelyen míg csak vagyunk, járunk. Saját álmaink színeihez.

„...és megadva magát a tartós tavasz utáni sóvár vágyának, visszatért mediterrán szülőfalujába.”

Így tértem vissza én is. Újra mediterrán lett a világ. Újra szerettem volna jó és igaz mondatokat mondani és írni.

Újra hinni akartam a mondatok erejében. Hinni a mesében, és a csodákban. Valóságot élni, és hinni a valóságon túli realizmusban. Hinni az összeilleszthetetlenségek összeilleszthetőségében.

Összeilleszteni   egykori  bátor semmit nem tudásomat hatvan év megtapasztalásával, a mosókonyha karnyújtásnyi boldogságát a világ boldogtalanságával, Egert Cartagena de Indiasszal, Márquez maga választotta lakóhelyével, a házzal  a Santa Clara kolostor udvara mellett, az örökkön sóvárgott tengerparti várossal.

Összeilleszteni az összeilleszthetetlenségeket: a helyben maradás biztonságát a repülés vágyakazosával, egy szürke szempár szerelmetes rajzolatát rávetíteni egy fekete pillantású értem aggódásra.

Megtanulni békét kötni a kibékíthetetlennel. Élni tovább, amikor kiköltözött mellőlünk az élet. Megtanulni visszatérni és maradni akik voltunk, úgy, hogy már semmink sincs abból, amik voltunk.

Tudni, hogy nem tudjuk: melyiket álmodjuk, Egert vagy Cartagena de Indiast.

Tudni, hogy csak a csodákra képes mondatok maradnak meg utánunk.

 

 

 

Imádom ezt az embert…már Andrást is….

 

 

(„Indulatos röpirat” a bíróságokért)

Elolvasom »

-- Komolytalan, még szilveszteri zöngéjű monológ, képzelt karikatúrákkal – Bodor Pál tollából

Elolvasom »